Ezzel a gondolattal indultunk lelkigyakorlatra a miskolci jezsuita gimnázium falai közé, mert ahogy a latin nyelv mondja: „Qualis rex, talis grex.” Vagyis: „Amilyen a király, olyan a nyáj.” Hogy betölthessük hivatásunkat, hogy Istennek tetszően neveljük a ránk bízottakat, ahhoz nekünk is erősödnünk kellett! Mondom ezt múlt időben, de abban a reményben, hogy a lelkigyakorlatnak a hatása nem „múlt”, hanem „jelen idő”.

Mint iskolalelkész tudom - mert naponta látom, - hogy nem egyszerű a pedagógustársaimnak mindig türelmesnek, odaadónak lenni egymással és a diákokkal szemben. Ezért is döntöttünk úgy az iskola igazgatójával, hogy a helyi plébános és az iskolalelkészek bevonásával segíteni kell a tanárok, nevelők lelki erősödését. Jó választásnak bizonyult a helyszín is és a lelkigyakorlat „témaköre” is. A hit évében vagyunk, ezért hitünk alapigazságait igyekeztünk előtárni és elmélyíteni úgy az előadásokban, mint a kiscsoportos beszélgetésekben. A lelkigyakorlat végi személyes élménybeszámolók megerősítettek abban, hogy egy jó pedagógus épp úgy, mint egy jó pap, holtig tanul. S a tanulásba, az ismeret megszerzéshez, hozzátartozik a vallásbeli ismeretek elsajátítása is. A záró összejövetelen többek ajkáról elhangzott ez az egyszerű, de mély értelemmel bíró mondat: „Köszönöm nektek!” Hogy mit is jelent ez? Szerintem mindent! Mert megsejtették, s talán meg is értették, hogy a lelkigyakorlat nem más, mint Isten és a rá figyelő ember személyes, intim kapcsolata, mely által aztán másként látjuk a másik embert, - kit addig talán észre sem vettünk.

Csengjen szívünkben és alázattal végzett munkánkban az a „dalocska”, melyet a lelkigyakorlat végére mindenki örömmel dúdolgatott: „Szeretet áradjon köztünk, szeretet gyúljon bennünk, szeretet töltsön el minket, add ezt nekünk Urunk!”

Szeretettel emlékezve, s én is „Köszönöm nektek!”: János atya

[ képek... ]