Nehéz szívvel állok itt most, hiszen arról kell beszélnem, ami véget ér, ami elmúlik és a végzősök nevében kell méltóképpen búcsúznom a kollégiumtól, mely a második otthonunk volt. Eltelt a négy vagy öt év. Életünk talán legfontosabb évei. Ez alatt az időszak alatt lettünk azok, akik vagyunk: emberek. Emberek, akik készek szembenézni azzal, amitől eddig óvták őket: az élettel. Nem volt könnyű az az út, ami idáig vezetett.

Tudjuk, sokszor nem volt egyszerű velünk. Kerestük, hogy hol vannak a határok, s próbáltuk kitágítani őket. Néha csendes szóval, bizalommal, máskor hangosan, dühöngve, őrülettel. Nem voltunk mindig tökéletes közösség; ha kellett, vitatkoztunk, veszekedtünk, de ezek csak ideig-óráig tartottak. Most azonban magamhoz szorítanám barátaimat, hogy el ne hagyjuk egymást. Végigülném a legunalmasabb szilenciumokat, hallgatnám a sok szidást, de már sajnos nem lehet. Elnézést kérünk a sok okozott bajért, nehézségért. De be kell látnunk, hogy mindez szükséges volt ahhoz, hogy azokká válhassunk, akik most vagyunk, kis felnőttek. Örökre összeköt bennünket az együtt eltöltött idő. A gólyaavató a bibliaórák, a közös főzések, a karácsonyi és mikulás ünnepségek a szerenádok és a sok kis apró dolog, ami ide köt minket. A ballagás, a búcsú egy példa csupán az idő múlására. Már nem segíthetnek tanáraink, akik évekig egyengették utunkat, neveltek, fegyelmeztek minket. Félig örömmel, félig bánattal teli szívvel állunk azok előtt, akik megtanítottak mindarra, amit most tudunk, azok az emberek előtt, akikkel évekig éltünk együtt, és ez idő alatt barátokká kovácsolódtunk össze. Nehéz elképzelni, hogy a következő szeptemberben nem ebbe a kollégiumba térünk vissza, de úgy látszik ez az élet rendje: az örök változás. Elbúcsúzunk hát. Minden dolog, aminek kezdete van, véget is ér. Pár éve mikor részt vettünk az első kollégiumi ballagáson, a mostani pillanatra még csak nem is gondoltunk. Itt állva virágokkal, tarisznyával és elfojtott könnycseppekkel. Soha nem felejtjük el az itt eltöltött éveket!

Kedves diáktársaink! Nektek mi mást kívánhatnánk, mint kitartást és szorgalmat az elkövetkezendő évekre! Emlékezetetekben őrizzetek meg bennünket. Öregbítsétek iskolánk hírnevét, ahogy mi is tettük és becsüljétek meg az itt eltöltött időt. Hallgassátok meg Tibi bácsi, Valika néni és Erzsike néni szavait, hiszen ők csak a jót akarják nektek. Goethe szavaival búcsúzom tőletek:

Keresd az életben mindig a szépet!!!
Ragadd meg azt, amit más észre sem vesz,
S hidd el, ha sokszor durva is az élet,
Mindig találni benne kellemest és szépet.

Bógár Szabina 12.D

Búcsúbeszéd 2014

Bármilyen hihetetlen, nagyon nehéz most ide kiállnom és szavakba önteni azokat az érzéseket, amelyek kavarognak bennünk, végzősök lelkében, pedig sok olyan ember van jelen, akik tudják, nem esik nehezemre beszélni, sőt…

Szeretnék először a vezetőséghez, tanárainkhoz, nevelőinkhez és természetesen hitoktatóinkhoz szólni!
Amikor készültem erre a napra, egyetlen szó jutott csupán eszembe. Ez a szó nem más, mint a HÁLA. Hálásak vagyunk a törődésért, kitartásért és azért, hogy akármilyen rosszak is voltunk, mindig türelemmel és a legnagyobb odaadással bántak velünk. Nagyon sokunk életében voltak olyan pillanatok, amikor egy ölelés, egy kedves szó vagy egy pillantás is elég volt ahhoz, hogy szebbnek lássuk a világot.

Örülök annak, hogy volt 3 pótanyukánk és 1 pótapukánk…
Ági néni: a korai búcsú ellenére, mai napig hálásak vagyunk azért a sok jóért, törődésért és azért, amit én személy szerint megtanultam Ági nénitől. Ez a lelki erősség! Egy idézettel szeretnék elköszönni: „Nem fontos, hogy az országúton poroszkálva haladjunk, fontosabb tán, hogy magunk után egy-két lábnyomot hagyjunk!”
Erzsike néni és Valika néni: Köszönjük, hogy a fiatalkori csínyeink ellenére is mindig szeretetteljesek maradtak velünk. Amikor beköltöztünk, szüleinknek megfogadták, hogy gondunkat viselik. Bátran jelenthetem ki, sikerült!
Tibi bácsi: A MI vicces pótapukánk! A szürke, borús, dolgozatokkal teli hétköznapok után a legfeltöltőbb dolgot az adta, hogy a koli falai között volt egy olyan ember, aki egy vicces beszólással is képes volt eloszlatni a viharfelhőket. Hiányozni fog…

Itt maradó kollégisták! Mit is mondhatnék nektek? Igen, rettegjetek, nagyon nehéz az utolsó év, sok dologra kell összpontosítani, de tudjátok mit, MEGÉRI!!!
Fura dolog ez a kolis élet… az ember nem is gondolná, hogy ilyen szoros kötelékek alakulhatnak ki, addig teljesen ismeretlen emberek között. Jó visszagondolni arra, milyenek is voltatok, amikor beköltöztetek ide. Láttam, hogyan váltok félénk elsősökből, magabiztos, már-már felnőtt nőkké, férfiakká.
Egyetlen dolgot szeretnék tanácsolni nektek! Legyenek céljaitok az életben, küzdjetek érte és éljétek meg a csodát. Kívánom nektek, váljatok olyan emberekké, akik ott bent, a szívetekben akartok lenni.

Kedves Ballagók!
Tudom mit éreztek most! Tudom, hogy ott van bennetek a szomorúság, félelem, kíváncsiság és öröm furcsa elegye. Nehéz a búcsú mindannyiunk számára, de tanuljátok meg: ez nem végleges, csak egy ideiglenes állapot. Az élet nem szakítja meg a kötelékeket, a mi döntésünk a kapcsolattartás.

Beszélhetnék most a közös főzésekről, filmezésekről, lelkigyakorlatokról, ökumenikus imahetekről, de úgy gondolom, és úgy érzem, ezek mellett a legfontosabb az a szellemi és lelki ajándék, amit mindannyian megkaptunk napról-napra.
Büszkén fogok visszagondolni 5, 10, 15 vagy akár 30 év múlva is mindenre, amit itt kaptam. Ezek a dolgok a legmeghatározóbbak, ezek az évek és emberek döntötték/ döntik el, hogy milyen felnőttekké válunk. Ezek az apró „csodák” az alapkövei mindannyiunk jövőjének!
A Punnany Massif egyik dalának soraival szeretnék elköszönni:

„Élvezd...
Hogyha rontottál, tanulhatsz belőle,
Ilyenkor nincs más hátra, mint előre.
A rosszat jó követi, nem lesz folyton nehézség.
Nem baj, ha nem sportolsz, lehet félegészség,
Élvezd az életnek minden egyes percét.
Megérdemled az időt, hogy tartalmasan teljék.”