[ Névadónkról / Az irodalmi hagyományban ]

Tartalom

• Janus Pannonius: Búcsú Váradtól
• Vörösmarty Mihály: Cserhalom
• Arany János: Szent László

Janus Pannonius: Búcsú Váradtól

A végtelen mezőket hó takarja
S a zöld berekre is, hol lomb virított,
Most téli zuzmarás lepel borul rá.
A Kőrös szép, de jobb, ha indulunk tán,
Soká tart, míg elérünk Ister úrhoz;
Fel hát az útra, társaim, siessünk!

Folyón, mocsáron át gyerünk előre,
A mély tavak fölött is jég feszül már,
S hol imbolygó ladikján félt a gazda,
Most bátran jár-kel, hetvenkedve vágtat
S rugdossa tán a holt hullámok élét;
Fel hát az útra, társaim, siessünk!

A szél se hajtja úgy a fürge sajkát
(Csapkodhat hozzá még a gyors lapát is),
Ha bíboros vizén a lusta tónak
Zefir szaladgál s fölborzolja bőrét,
Mint kis szánkóm, ha jó lovak röpítik;
Fel hát az útra, társaim, siessünk!

Búcsúzom én, ti lanyhán buggyanó, dús
Források is; nem terjeng kénszagú köd
Fölöttetek. Be jó is volt szemünkre
A timsós víz, mely csöndesen patakzik
S még orrunkat se bántja tiszta gőze;
Fel hát az útra, társaim, siessünk!

Isten veled, te híres ritka könyvtár,
Hol ráakadtam annyi régi műre,
Itt szállt meg Főbusz is, hűtlen honához,
S innét a szűzi múzsák sem sietnek
Kasztáliának erdejébe vissza,
Fel hát az útra, társaim, siessünk!

Búcsúzom tőletek, királyi szobrok,
A tűz sem foghatott ki rajtatok s a
Nehéz romok sem roppantottak össze,
Mikor vad lángok perzselték a várat
S a füstfelhőtől elborult az égbolt,
Fel hát az útra, társaim, siessünk!

S te is lovas király, rőt vértezetben,
Ki roppant bárdot markolsz harcrakészen,
Kinek márványövezte síri szobrát
Kiverte egykor gyönyörű verejték,
Szent László, oltalmazz s te légy vezérünk:
Fel hát az útra, társaim, siessünk!

Vörösmarty Mihály: Cserhalom

- részlet -

...Most a dúlt Bihar és véres Tisza népei jőnek

Réz buzogányokkal; mentéik hátra lebegve
Úsznak az alszélben; szemeikben néma bosszú ég,
A cserhalmaikat kicsapó szikrája keresvén.
Miért rebeg a szózat Lászlót is közbenevezni?
László, a fejedelmi vitéz, amaz isteni férfi,
Aki kemény erdélyi pejét ugratja közöttük?
Nem föld
ád neki lelkesedést: szűz tiszta szivében

Él az erős isten, s a nemzeti ritka dicsőség.
Nem villám vagy szélrohanás viadalba menése;
Oly az, mint, ha leszállana, lenne az égnek uráé,
S emberi
fegyverrel ha csatázna gonosz fiak ellen.

Arcán lelkének teljes nagysága ragyog, s még
Hódítóbb ez erős ifjúság kellemi által.
Termete nem látszik romlandóságra teremtve:
Szép, magas, és izmos; vállán két bojtos oroszlán
Bőre
terűl, széles mellén egymásba harapva

Vastag aranyszájjal;
paizsán Pomeránia hőse

Látszik tört fejjel lehanyatlani Béla kezétől.
Béla hatalmasan áll fölemelt dárdával előtte,
Érte
sohajt, rá vár a gyenge királyi leányka,

S már-már
nyujtja kezét, koszorúját nyujtja kezében.

Kalpagját hamuszín lobogó árnyéka takarja;
Rojtos két saruján súlyos
sarkantyuja fénylik,

Jobbjában villog, s
perdűl a szörnyü szekerce.

Nézi
ozul, bámúl a nép, elhűlten, ijedve

Kérdezik a halmon: "ki az a hadi férfi közöttük,
Nagy s izmos vállal magasabb a többi seregnél?"
Mint mikor a vizek istene kél, nagy melle kilátszik,
És elnéz hullámi fölött: László is
azonkép

Vállastúl magasan látszott a többi seregből,

És körülhordozta szemét,
elláta fölöttük.

Három erős apród jött sok fegyverrel utána,
Íját hozta egyik s nyilait puzdrába szorítva.
A másik buzogányt, s rohanó kopjákat.
Utánok

Jött, s
egyedűl a nagy dárdát hordozta Kelendi.

Szálfa előbb, hegyen állt bokros szép fejjel az égnek,
Ágai közt madarak fészkeltek: most oda fénylő
Gyilkos acélhegy van faragott végére szorítva.
Két kézzel bajosan, s csak alig forgatja
Kelendi:

Béla dicső fia azt
félkézzel emelgeti könnyen.

Régi hazánk fia ő: unokák!
örvendjetek immár

Hallani a harcot, melyet László keze harcolt...

Arany János: Szent László

- Legenda -

Monda Lajos a nagy király:
Eredj szolgám, Laczfi Endre,
Küldj parancsot, mint a villám,
Köss nehéz szablyát övedre:
A tatártól nagy veszélyben
Forog Moldva, ez a véghely:
A tatárra veled menjen
Tízezernyi lófő székely.

Kél Budáról Laczfi Endre,
Veszi útját Nagy-Váradnak;
Kölestermő Kunság földén
Jó csatlósi áthaladnak;
Várad kövecses utcáin
Lovuk acél körme csattog,
Messzefénylik a sok fegyver,
Messzedöng a föld alattok.

Hallja `László` a templomban
Körösvíznek partja mellett;
Visszatér szemébe a fény,
Kebelébe a lehellet;
Koporsója kőfedelét
Nyomja szinte három század:
Ideje már egy kevéssé
Szellőztetni a szűk házat.

Köti kardját tűszöjére
S fogja a nagy csatabárdot,
Mellyel egykor napkeleten
A pogánynak annyit ártott;
Félrebillent koronáját
Halántékin igazítja;
-- Éjféltájban lehetett már --
A vasajtót feltaszítja.

És megindul, ki a térre;
És irányát vészi jobbra,
Hol magasan felsötétlik
Ércbül öntött lovagszobra;
Távolról megérzi a mén,
Tombol, nyerít, úgy köszönti:
Megrázkódik a nagy `ércló`
S érclovagját földre dönti.

Harci vágytól féke habzik,
Kapál, nyihog, lángot fúvall;
László a nyeregbe zörren
S jelt ad éles sarkantyúval;
Messze a magas talapról,
A kőlábról messze szöktet;
Hegyen-völgyön viszi a ló
A már rég elköltözöttet.

Egy ugrás a Kalvária
És kilenc a Királyhágó;
Hallja körme csattogását
A vad székely és a csángó:
Ám a lovat és lovagját
Élő ember nem láthatja,
Csodálatos! -- de csodákat
Szül az Isten akaratja. --

Három teljes álló napig
Vívott a pogánnyal Laczfi;
Nem hiányzott a székely szív,
De kevés a székely harcfi
Míg a tatár -- több mint polyva,
Vagy mint a puszták fövénye --
Sivalkodik, nyilát szórja,
Besötétül a nap fénye.

Már a székely alig győzi,
Már veszélyben a nagy zászló,
De fölharsog a kiáltás:
"Uram Isten és `Szent László`!"
Mint oroszlán, ví a székely,
Megszorítva, nem megtörve...
Most a bércen láthatatlan
Csattog a nagy ércló körme.

"Ide, ide jó vitézek!"
Gyüjti népét Laczfi Endre:
Hát egyszer csak vad futással
Bomlik a pogányság rende;
Nagy tolongásnak miatta
Szinte már a föld is rendül;
Sok megállván mint egy bálvány,
Leragad a félelemtül.

Sokat elüt gyors futtában
A repülő kurta csákány;
Sok ki nem mozdul helyéből
Maga rab lesz, lova zsákmány.
Foglyul esett a vezér is
`Atlamos`, de gyalázatja
(Nehéz sebben vére elfoly)
Életét meg nem válthatja.

Fel, Budára, Laczfi Endre
Számos hadifoglyot indít;
Annyi préda, annyi zászló
Ritka helyen esik, mint itt.
Rabkötélen a tatárság
Félelemtül még mind reszket.
És vezeklik és ohajtja
Fölvenni a szent keresztet.

Hogy elértek Nagy-Váraddá,
-- Vala épen László napja --
Keresztvízre áll a vad faj,
Laczfi lévén keresztapja.
Összegyűl a tenger néző
Hinni a csodába, melyet
Egy elaggott, sírba hajlott
Ősz tatárnak nyelve hirdet:

"Nem a székely, nem is Laczfi,
Kit Isten soká megtartson;
Hanem az a: `László! László!`
A győzött le minket harcon:
A hívásra ő jelent meg,
Vállal magasb mindeneknél
Sem azelőtt, sem azóta
Nem láttuk azt a seregnél.

Nagy lovon ült a nagy férfi,
Arca rettentő, felséges;
Korona volt a fejében
Sár-aranyból, kővel ékes;
Jobb kezében, mint a villám
Forgolódott csatabárdja:
Nincs halandó, földi gyarló
Féreg, aki azt bevárja.

Mert nem volt az földi ember,
Egy azokból, kik most élnek:
Feje fölött szűz alakja
Látszott ékes nőszemélynek;
Koronája napsugárból,
Oly tündöklő, oly világos! --"
Monda a nép: az Szent-László,
És a Szűz, a Boldogságos.

S az öreg tatár beszédét,
Noha kétség nincs felőle;
Bizonyítá a templomnak
Egy nem szavajátszó őre:
Hogy három nap a sirboltban
Lászlót hiába kereste;
Negyednapra átizzadva
Találtatott boldog teste.

(1853 szept. 19)